Hol keressük: A ponty a lassú folyású folyó, illetve lassú áramlású állóvizeket kedveli. Mivel oxigénigénye csekély, és némely változata (bõrponty, tükörponyt) képesek a légköri levegõt felvenni a bõrön keresztül. Ezért ilyen helyeken kell keresnünk. Magyarországon szinte minden vízben elõfordul, "nemzeti hal". A horgászzsákmány jelentõs részét ez a hal teszi ki. A folyóvizekben a kõgátak mögötti langós részeken, kisebb öblökben, partbiztosító kõrézsûk mentén, torkolatoknál találjuk meg. Az állóvizeken vándorol, õsszel a lehûlõ vízben a mélyebb részeket keresi fel a téli nyugalmi idõszak eltöltésére, ilyenkor is táplálkozik. Amint melegszik a víz elkezd mozogni, mivel élelem után kell néznie, gyakran elõfordul, hogy tavasszal a part menti zónában csipegeti az apró állati és növényi szervezeteket. Amint egyre melegszik a víz, a ponty elkezd keresni valamilyen fedzéket, ahol élelmet is talál és el is rejtõzhet. Kitûnõ erre a part menti nádas, illetve a hínarasok. A nagy nyári melegben amikor a víz oldott oxigénszintjealacsony a ponty gyakran feljön a vízfelszínre és légköri levegõ szippantásával pótolja az oxigént, ilyenkor látott hallá válik a ponty, de ilyenkor a legnehezebb megfogni. Vannak viszont árulkodó jelek, amirõl fel lehet ismerni, hogy pontyok tartózkodnak a horgászhelyünkön. Egyik ilyen jellegzetes a ponty vízbõl való kiugrása, ez fõleg nyári melegben tapasztalható. A vízfenékrõl felszálló buboréksor is lehet jele a halnak, ám könnyen össze lehet keverni a fenékrõl felszálló gázokkal, fõ jellemzõje a "pontytúrásnak", hogy a buboréksor egy bizonyos irányba halad. A nádszálak finom ütemes rezgése is lehet bíztató jel, ekkor a ponty éppen az egyik legkedveltebb táplálékát, a vándorkagylót csipegeti a nádszálak tövérõl. Nagyobb pontyok képesek a nádasokban utakat, járatokat vágni, ahol szívesen tartózkodnak, ezekbe a folyosókba lógatva az úszós készségünket, gyakran kellemes meglepetés érhet bennünket.

Kapási idõk: A ponty gyakran szeszélyes halként viselkedik, fõleg azokon a vizeken ahol megfelelõ mennyiségû táplálékot tlál, ilyenkor bizalmatlanná válik, a vízben gyanúsan úszó, lebegõ csalival szemben. Egész évben fogható, még jég alól is, persze ehhez meg kell találni a bandázóhelyet. A napszak tekintetében sincs semmi különleges, éppúgy fogható éjjel is mint nappal, gyakra az esti, éjjeli illetve a hajnali órák kedvezõbbek, fõleg állóvizeken (érdemes naplót vezetni a fogásokról, amire tüntessük fel, hogy a nap mely szakában, milyen idõjárási körülmények között fogtuk a halat). Ez a hal viszont eléggé érzékeny az idõjárásra, fõleg a frontokra, illetve a frontokat kísérõ légáramlatokra. Hidegfront betörés elõtt, mikor a déli szél megélénkül (meleg szél fúj), az idõ fülledt meleg, fõleg nyári napokon, a ponty értvágya csökken, miután betört a front és megérkezett a hûvösebb levegõ, a szélirány északi, észak-keleti irányú lesz, a ponty elkezd enni, gyakran annyira, hogy egymást érik a kapások. Amint az idõjárás megnyugszik, frontmentessé válik, a ponty étvágya kissé csökken, de még ekkor is eredménnyel fogható. Melegfront betörés elõtt az étvágya visszaesik, s amig tart a front kevés táplálékot vesz magához.

Horgászmódszerek: A klasszikus pontyozó szerelék az úszós. Ezek közül is többfélét lehet alkalmazni. A hagyományos osztott súlyú szereléket (c.) nyílt vízen alkalmazzuk ahol nem akarjuk, hogy a csali a vízfeneket érje. A súlyozása úgy történik, hogy több apró ólmot helyezünk el a zsinóron, ezáltal kapásnál az úszó vagy elmerül, vagy kiemelkedik, a hal számára szinte észrevétlen amint az apró súlyokat megemeli. Ugyanígy súlyozzuk a feltolós szereléket (b.), de viszont ennél a módszernél hosszú szárú úszóra van szükségünk. A felfektetõs szerelék (a.) légyege, hogy a csali a fenéken van, a zsinóron lévõ súllyal együtt, kapáskor a ponty felemeli a csalit, vele együtt a súlyt, és az úszó felfekszik a víz színére. Itt kedvezõ a kissé tömzsibb úszótípust választani. Gyakran, fõleg nádi pontyozásnál alkalmazzák az ún. lemezantennás úszót, amely törzsébe egy mûanyag lemez van beleépítve. Úgy kell a zsinórra felrakni, hogy a lemez a horgásszal szembe legyen, fokozottan érvényes éjszakai horgászatra ez a szabály különben bárhogy világítjuk meg, nem látjuk az úszót.

Fenekezõ módszerrel is eredményesen horgászhatunk pontyra, fõleg ott ahol a parttól messzebb tanyáznak és úszós készséggel már nem lehet elérni õket. A fenekezõ módszerek között is va ntöbbféle, van mikor a súlyt a szerelék végére tesszük, ilyenkor végólmos szerelékrõl(b.) beszélünk. Különbözõ lehet az ólom formája is, folyóvizeken inkább laposat, állóvizeken a gömbölyûeket részesítsük elõnyben. Csúszóólmos(a.) módszernél a hosszirányban átfúrt ólom a zsinóron szabadon fut, tehát a hal mikor felveszi a csalit akkor csak egy idõ után érez ellenállást. Az ólom formája itt is változó, a gömbólmot inkább állóvízre, a lapos tégla ólmot folyóvízre alkalmazzuk. Amikor etetõanyagot is akarunk juttatni a csali mellé akkor etetõkosaras szereléket alkalmazzunk, az etetõkosár egy bordázott belül üreges vagy drótból, vagy kemény mûanyagból készült eszköz. Ebbe lehet belegyúrni a az etetõanyagot, ami a vízreérés után (attól függ, hogy milyen keményre gyúrtuk), kimosódik a víz által, és felkelti a halak figyelmét. Újabban etetõanyag pezsgõtöltetet is árulnak a szaküzletek, amelybõl pezsegve oldódik ki az etetõanyag. Az etetõkosarat is felszerelhetjük csúszó (c.), illetve végszerelékként(d.) is.

A bojlizó módszer az utóbbi idõben terjedt el, és forradalmasította a pontyhorgászatot. A bojli tulajdonképpen csak fantázianév, ami tésztát jelent. Ezt a csalit lehet kapni a szaküzletekben, de házilag is elkészíthetõ. 1 kg tészta alapanyaghoz kb. 10-12 db tojást kell hozzáadni, ez biztosítja a tapadást, és a megfelelõ mennyiségû fehérjét, ami a halaknak nagyon fontos táplálék. A tészta másik alapanyaga a búzaliszt, vagy a kukoricaliszt, amely kellõ mértékben összetapad, adalékanyagként adhatunk a tésztához különféle aromákat (ne túl nagy töménységben, ugyanis ellenkezõ hatást fejthet ki), adhatunk hozzá vérlisztet is nehéz beszerezni ugyan, de leképesztõ hatással van a halakra (fõleg vágóhidakon juthatunk hozzá). A tésztát miután kellõen összegyúrtuk, 10-15 mm átmérõjû pontyszájba illõ gombócokat fomáljunk belõle. Ezután forró, de nem lobogó vízben fõzzük amig fel nem jönnek a felszinre és még utánna 2 percig. Ha kiszedtük, utánna egy hegyes zsákvarró tûvel kifúrjuk, zsinegre fûzzük, száraz meleg helyre tesszük száradni. Egy hét múlva a gombócok olyan kemények lesznek, hogy a betonra ejtve acélgolyóként pattannak vissza. Amennyiben azt akarjuk, hogy a golyók ne süllyedjenek a fenékre hanem lebegjenek akkor két speciális módszert alkalmazhatunk. Vagy a golyókat a fõzés után forró sütõben kisütjük, vagy a tésztába összedolgozáskor apró hungarocellgolyókat teszünk. A golyón átfûzünk egy zsinórt (cérna, bojlielõke), a végére egy szalmaszálat kötünk (ze lesz az ütközõ), a másik végét a horogszárára, vagy az öblébe kötjük. A horogra tûzésüket az alábbi ábrán mutatom be. A bojli a ponty szájában. A felszerelés: Mivel a ponty óvatos hal ezért csak indokolt esetben alaklmazzunk erõs felszerelést, fõleg ott ahol nagyobb példányokra is lehet számítani. A bot legyen 3-3,5 m hosszú parabolaakciójú, úszós horgászatnál lehet egy kicsit hosszabb is. Dobósúlya úszózsnál 40-80 g, fenekezésnél, 60-150 g. Az orsó elsõsorban peremorsó 40-70-es zsinórkapacitású, vagy nádi pontyozók esetében a multiplikátoros orsó használata a legkedvezõbb, ha fonott zsinórt használnak. A zsinór vastagsága döntõ szempont lehet, tavasszal mikor finomabbak a kapások 25-ösnél ne használjunk vastagabbat, nyáron ahol kapitális példányok vannak ott is elegendõ a max. 0.35 mm átmérõjû zsinór. Elõke alkalmazása mindig célszerû, általában 0,5 mm-rel vékonyabb mint a fõzsinór. Mióta megjelentek a multifil (több szálból fonott) zsinórok könyebb lett a horgászat, mivel vékonyabb zsinórok elképesztõ szakítószilárdsági tulajdonságokkal bírnak, egyetlen hátrányuk viszont, hogy hamar gubancolódnak. Horog tekintetében meg kell jegyeznünk egy örök érvényû szabályt, inkább válasszunk minõséget magasabb áron, mint az orrunk elõtt törjön el a horog egy kapitális példány fárasztásánál. Növényi eredetû csaliknál a nagy öblû, élõ csaliknál a kis öblû hosszú szárú horgot használjuk. Sok márka van a piacon, a horogpróbát azért érdemes elvégezni úgy hogy veszünk egy parafadugót, abba beleszúrjuk a horoghegyet és elkezdjük húzni, ha elpattan a horog akkor túl keményre edzett nem jó, sõt akkor sem jó ha kihajlik, mert az túl lágy. A legmegfelelõbb akkor a horog ha a dugóba beleszúrva enyhe feszítésre rugalmasan válaszol. Csalik: A ponty étlapja változatos így elég széles a választék csalikból. Tavasszal, õsszel inkább állati eredetû csalit alkalmazzunk, szóba jöhet a giliszta, a lóbogár, csontkukac (csonticsokor), sõt elõfordult már, hogy nagyobb példányai a ragadozóknak felkínált kisebb halakat is elkapták. Télen a hideg vízben nagyon eredményes a kocára vágott löncshús. Növényi eredetû csalikat fõleg tavasz végén és nyáron használjunk, itt meg kell említeni a legelterjedtebb csalit a kukoricát amelyet ma már többféle ízben keménységben állítanak elõ, a mai napig eredményes az Alcsiszigeti Holt Tiszán az öreg kukorica, ugyanis egy kicsit kemény, a keszeg nem tudja leverni. A másik rendkívül közkedvelt csali a kifli csücske, amit pár napra egy nejlon zacskóba téve megpuhítunk és beleszújuk a horgot, Csalizhatunk puffasztott rizzsel, fõtt sárgarépával, csillagfürttel. A már említett tésztacsalik is igen eredményesek, ízesítésük tekintetében széles a skála, a méztõl az eperig, bármilyen aromát használhatunk. Az etetés nagyon fontos lehet a pontyhorgászatban, a halak általában megjegyzik, hogy hol kaptak táplálékot és visszajárnak ide. Fokozottan igaz a bojlis horgászatra, ugyanis a csalihoz hozzá kell szoktatni a pontyot, mert a vízben nem igen talál ilyen táplálékot. A csalikat (kukoricát, bojlit, kenyérgyurmát) lehet színezni, ez fõleg azokon a vizeken válhat be, ahol túlhorgásszák a vizet, és a pontyok bizalmatlanná válnak a hagyományos színû csalikkal szemben. Fárasztás, kiemelés, élvetartás: A pontyok kitartó harcosok, még az utolsó pillanatban is tartogathatnak meglepetéseket a horgász számára. Nagyobb pontyokra jellemzõ a hosszú egyenletes kirohanás, ha nincs elég zsinórunk gyakran elveszítjük a halat. Általában megakasztás után szokták elveszíteni a legtöbb halat, mert a horog nem jól akad, ezért semmi esetre sem erõltessük. Amint a hal fárad lassan körözni kezd, egy egy ilyen fordulónál kényszerítsük a vízfelszínre és levegõztessük meg. Egy idõ után oldalára dõl és hagyja magát vontatni, még ekkor se teljes a gyõzelem, ugyanis még egy kritikus mozzanat hátra van, a szákolás. Ilyenkor szokott a ponty megugrani a szák láttán, ezért semmi esetre sem a szákot toljuk a hal felé, inkább a halat húzzuk a vzbe tartott szákra és egy határozott emeléssel emeljük meg a szákot, majd a szák elejét fogva emeljük ki. A ponty élvetartása szákban illetve felkantározva történik. A felkantározást végezhetjük kopoltyún keresztül és a hátúszó elsõ sugarára (bognártüske) kötött erõs megbízható kötél segítségével. Így felkantározva kevésbé sérül, mivel a súlypontjánál van felkötve, így akár napokig is eltartható.